A nagy meccs 2.0

Ha valaki nagyon régóta készül egy fontos megmérettetésre, egyre idegesebb lesz, ahogy közeledik a nagy nap, és egyre bizonytalanabb abban, hogy tudja-e azt, amit kell.

Nálunk, a Guardiansnál ez nem így volt, ahogy pörgött a homok a képzeletbeli homokórán, ami a meccsig hátralévő időt mutatta, mindenki egyre izgatottabb volt ugyan, de mindenki egyre jobban játszott. De ami az idegességet illeti, a meccs előtti egy órában senkihez sem volt ajánlatos hozzászólni. De kezdjük az elején!

Szeptember óta ment a felkészülés az október 20-i, Dunakeszi Rangers elleni barátságos találkozóra, mely a csapat első hivatalos, nagypályás mérkőzése volt. Már az elején elkezdtük a playek betanulását, hogy mindenkinek a lehető legjobban menjen. Sok erőnléti gyakorlat volt minden egyes tréning végén, hogy ne fulladjunk ki már az első negyedben.

És elérkezett a meccs előtti utolsó edzés. És mondhatni, nem volt túl biztató. Nem ment a taktika, elejtett labdák tucatja került a földre, a szerelések nem sikerültek. De hogy is mondják a színházi életben? Ha rossz a főpróba, jó lesz az előadás. Az edzők elmondták utolsó biztató, és leszidó szavaikat, és utunkra engedtek minket, azzal, hogy a meccs előtti nap senki meg se próbáljon inni, mert abból nagy baj lesz. Inkább aludjuk ki magunkat!

Nekem időm sem lett volna az ivászatra, mivel - elég könnyelműen - vállalkoztam a pálya felfestésére. Ki gondolta volna, hogy olyan nehéz az? Csak végig kell fújni egy festékszóróval, nem? Hát, sajnos ez nem így megy. Komolyan meg kell tervezni, mi merre hány méter. De persze az amerikaiaknak nem a metrikus rendszert kell használniuk, így mindent centiméter pontosan kellett mérni. A festés meg. Persze, hogy a festős kocsiból nem jött rendesen a mészhidrát, így egy olyan ütögetős módszert kellett kitalálnunk, amivel nem ébresztjük fel a helyieket. És minden egyes tíz yardot egy madzaggal kifeszített vonalon kell lefesteni, hogy ne legyen ferde a csíkozás. Úgyhogy mondanom sem kell, hogy sokkal tovább tartott, mint ahogy gondoltam. De a végére gyönyörű fehér vonalak tarkították a földet, ami sajnos a pálya hibáit nem takarta el.

A meccs napján fáradtan, de az izgalomtól a vártnál korábban ébredtem. Még jó, hogy nem tudtam aludni, mert három adag brownie-t még meg kellett sütnöm három óra alatt a csapat számára. Szerencsére a sütő nekem kedvezett, és a sütik gyorsan készen lettek. (A fiúk örömére) Indulhattunk a meccsre.

Mikor odaértünk, nagy megkönnyebbüléssel tapasztaltam, hogy a nagy nehézséggel felfestett vonalak megmaradtak: sem az eső, sem a rajta melegítő gurulós focisok nem szedték le. A csapat tagjain és az edzőkön egyre jobban látszódtak az idegesség jelei. Mikor megérkeztünk, öltözni indultunk, majd bemelegítettünk. Ez után a coachok összehívtak bennünket, és kihirdették a kezdő keretet minden csapategységnél. Minden játékos neve után hatalmas taps hangzott. Ezután szétoszlottunk, és folytattuk, ahol abbahagytuk.

Eközben a dunakesziek és a játékvezetők is megérkeztek. A bírók minden játékos nevét felolvasták, majd az igazolványképet összevetették az arcunkkal, és ellenőrizték a mezszámunkat. A szólított játékos elfutott a bírók között, lepacsizott a már szólítottakkal, és beállt a sorba. Mikor engem szólítottak, kicsit meglepődtem, de aztán boldogan végigszaladtam a csapattársaim között.

Mikor a face check megtörtént, már csak tíz perc volt hátra a kick offig. Ervi kihirdette a csapatkapitányokat, akik a pénzfeldobáshoz felsorakoznak. Mikor Márió neve után az enyém hangzott el, nagyon meglepődtem, mivel arra számítottam, hogy nem játszom. De úgy tűnt, ismét engem megbíztak ezzel a megtisztelő feladattal, én voltam a három csapategységen kívüli negyedik kapitány. Mikor Márió megkérdezte, melyiket válasszuk, nevetve válaszoltam: "A fejet!" Mert mindig azt kell! Csak utána rájöttünk, a vendégcsapat választ. Reménykedtünk, hogy ők nem tudják a titkot. Mikor azonban az érme földet ért, a fej volt felül, de nem azt jelentette, hogy mi nyertük a sorsolást.

A Rangers az első félidei visszahordást választotta. Így Milánon volt a sor, hogy megmutassa, élesben is át tudja rúgni a pályát, különösebb megerőltetés nélkül. Ez sikerült. Az egység tagjainak azonban csak a harminc yardoson sikerült megállítani a visszahordót, így remek mezőnypozíciót biztosítottunk a Rangers támadóinak. A vendégcsapat ezt ki is használta, úgy mentek át, mint kés a vajon. Ezen mindannyian meglepődtünk, hiszen a védőink rendkívül tapasztaltak, és a múltkor sem hagyták élni a kaposváriakat. Abban a percben, mikor meglett a touchdown, sokunk fejében megvillanhatott egy olyan rémkép, mikor a meccs végén 59-0-ra vesztünk.

A támadóké volt a terep. Felmentek, de szinte rögtön le is jöttek, mivel a Rangers egyik  védőjének sikerült leszednie Márió passzát, és visszavinnie a hatpontosra.

Ezután a lassú kezdés után nem sok jóra számítottam. A csapat azonban dicséretre méltóan összekapta magát. Dávid leszedett egy irányítói passzt, és sikerült picksixet szereznie. És összejött az első támadó touchdown, Márió és Simon összjátéka fantasztikus volt! Ez után sikerült a meccs egyetlen kétpontosa, így sikerült egyenlítenünk. Ez után csak hab volt a tortára Janesz következő futott td-je. Vezettünk!

Ezek után a csapat elkezdett szárnyalni. Mindenki fantasztikusan játszott. A félidei 20-14-es vezetés azonban még túl szoros volt ahhoz, hogy elengedjük.

A második félidőben még fantasztikusabban játszottak a srácok. Janesznek, Simonnak és Botinak is sikerült még egyszer eljutniuk a végzónáig. Így 38-14-re nyertünk a DSV Rangers csapata ellen.

Ám nehogy úgy gondoljuk, a támadók csinálták a meló nagy részét. A védelem tartott bennünket meccsben. Dávid további két passzt lopott el (egyikből fél centin múlt a touchdown), Szabinak is sikerült három interceptiont szereznie. Ebből kettő elment volna elkapásnak is, olyan gyönyörűen szedte le. Józsinak és Balázsnak további két leszedett labda fűződött a nevéhez.

Összességében az egész csapat fantasztikusan játszott. Voltak hibák, de sikerült őket kijavítani, úgy hogy a dunakesziek ne profitáljanak belőle. De, ami talán a legfontosabb, csapatként összetartottunk. Mindenki biztatta a másikat, hatalmas pacsikat osztottak a jól játszóknak.

Meccs után lepacsiztunk a másik csapattal, megköszöntük nekik a részvételt. Utána jött a fotózkodás, majd az edzők dicsérő szavai. Mindenki nagyon boldog volt. Aztán a közös csapatkiabálás után szétosztottam a híres brownie-mat. Szerencsére mindenkinek ízlett, úgyhogy megérte sütni. Annyira nagy sikere volt, hogy kevés lett az ötvenhárom darab.

Miután visszaértünk Szegedre, a csapat egy része ment tovább ünnepelni. Én pedig hazamentem, és még mindig kissé hitetlenkedve, de nagyon boldogan feküdtem le. Elalvás előtt még végiggondoltam az elmúlt időszak eseményeit, és rájöttem, mennyire szeretem a csapatot, és hogy tényleg megérdemeltük a győzelmet.

Címkék: guardians