FaceMask

Kellemes nyárvégi délután volt. Lementünk a partra, hogy kiélvezzük a nyári vakáció utolsó óráit.

Apa és öcsi horgásztak, mi anyával olvastunk. Fél órája lehettünk kint, amikor megjelent a focipályán egy nagy csoport fiú, kezükben fura alakú tárgyakat hozva. Mögöttük kicsit idősebb férfiak hatalmas zsákokkal, bójákkal. Mikor közelebb értek, ráismertem a srácok cuccaira. A fiúk kezében vállvédő és sisak volt, melyek egymásba fűzött kombinációját most már kilométerekről felismerem. 

Letettem tehát a könyvet, és érdeklődve fordultam a focicsapat felé. Felálltam a pokrócról, és közelebb mentem. A zsákokból előkerültek a tojáslabdák is. Kezd izgalmas lenni! - gondoltam. Mióta megnéztem az első NFL meccset a tévében, egyszerűen a rabja vagyok ennek a sportnak. Júliusban sikerült a magyar bajnokság döntőjére eljutnom, így szerencsém volt a helyszínen szurkolni a csapatoknak. Ezen a napon pedig megnézhettem élőben egy igazi amerikai foci-edzést.

A srácok bemelegítettek, majd szétváltak kisebb-nagyobb csoportokra. Először nem értettem, mi alapján válogatták szét őket az edzők, de mikor a hozzám legközelebb eső egység tagjai dobálni és elkapni kezdték a lasztit, rájöttem. Hát persze, csapategységek! A falak már csak nem fogják ugyanazt a feladatot csinálni, mint az irányítók. Röhejes is lenne. A pálya túloldalán a védőfelszerelés is felkerült a játékosokra. Ezalatt az edzők váltottak pár szót egymással, majd mindegyikük ment a kijelölt helyére.

Elkezdődött az edzés érdemi része. Ekkor már közvetlenül a pálya szélén álltam az elkapók és irányítók csoportjához legközelebb. Ahogy szemléltem a játékosokat, észrevettem két kisebb termetű, hosszú hajú játékost. Jobban megnézve őket láttam, hogy lányok is játszanak a csapatban. Ezért is szeretem ezt a sportot. Itt nem számít, hogy milyen vagy: kicsi, kövér, vékony, magas. Itt mindenkit elfogadnak. Még lányokat is. Mondjuk ez valószínű, inkább annak tudható be, hogy Magyarországon egyetlen női csapat létezik – Budapesten.

Ahogy ott merengtem, felötlött bennem egy kép. Egy kép arról, amint egy touchdownt futok. Teljesen fellelkesültem a gondolattól! Visszaültem a pokrócra, és rákerestem a városi csapatra. Nem létezik, hogy Szegednek ne legyen csapata. Tízperces keresgélés után meg is találtam a Sentinels Facebook-oldalát. Itt megálltam és elbizonytalanodtam. Tényleg rájuk merjek írni? Mi van akkor, ha visszautasítanak. Nos, ez lehetséges volt. Ugyanakkor ez a sport a mindenem. Nem veszthettem vele semmit. Így hát megfogalmaztam egy elég felvágósra és idiótára sikerült üzenetet, majd elküldtem. Ezután a pálya felé fordultam, és néztem tovább az edzést. A játékosok már játszottak, egy számomra akkor még nem ismert gyakorlatot. Eközben malmoztam az ujjammal. A fejemben pedig különböző forgatókönyvek peregtek le. Pár perc múlva a telefonom jelezte, hogy üzenet érkezett. Remegő kézzel a kezembe fogtam a telefonom és feloldottam. Visszaírtak! Elolvastam, és örömömben majdnem elsírtam magam, ugyanis szívesen láttak lány létemre is. Mint kiderült, Szegeden éppen a szokásos vasárnapi edzés zajlott. Jeleztem a csapatnak, hogy még azon a héten szerdán kimegyek.

A Balatonon töltött vakáció utolsó három napja olyan lassan telt számomra, mint az előtte lévő két hónap. Hazautaztunk, eljött az első edzés napja. Mondanom sem kell, az előtte lévő éjszakát az ágyamban vergődve töltöttem. Az edzés előtt másfél órával már készülődtem, habár a pálya ötpercnyi útra van biciklivel. Odafelé majdnem eltévedtem, pedig kiskorom óta járunk ide a családdal játszóterezni. Leültem a pálya játszótér felőli oldalára és vártam. Nem messze tőlem egy srác várakozott, mint később kiderült, neki is az volt az első tréningje. Negyed órával az edzés kezdete előtt megláttam két fiút a pálya túloldalán, akik egy padon ülve beszélgettek. Gondoltam, csak ők lehetnek azok, hiszen ugyanolyan alaktalan holmik voltak náluk is, mint a balatoni srácoknál. Megkerültem tehát a pályát, és közelebb mentem hozzájuk. Tíz méterre tőlük leültem egy fa tövébe és vártam. Nem mertem közelebb menni, megszólítani őket meg pláne nem. Pár perc múlva egyikük odajött hozzám és megkérdezte, az edzésre mentem-e. Igenlő választ adtam. Bemutatkozott, majd mondta, nyugodtan menjek közelebb. Még ekkor sem mertem túl közel menni, leültem hát egy másik fa alá a padon ülő játékos háta mögé. Erre az előbbi újból bátorított, hogy egyikük sem harap. Erre már bemutatkoztam a másik srácnak is. Ekkor még nem is gondolhattam, hogy ezek a fiúk a későbbiekben milyen fontos részét fogják képezni az életemnek.

Miután neki is bemutatkoztam, leültem mellé a padra, de még mindig nem kezdeményeztem beszélgetést. Az elkövetkező percekben újabb csapattársak érkeztek. Mondanom sem kell, egyikük nevét sem jegyeztem meg elsőre, hogy őszinte legyek, másodjára sem (nem tagadom, rémes a névmemóriám). Mentségemre szóljon, a sok becenév sem segítette a tanulást. Mikor már voltunk egy páran, a többiek elindultak a pálya felé, lerakták a cuccaikat, felvettek egy pár labdát és elkezdték dobálni, amolyan bemelegítésként. Mindenkinek passzoltak. Mint később rájöttem, a csapatban ez egyfajta „második köszönés”. Nekem is passzoltak lasztit, sőt el is tudtam kapni. Amikor továbbdobtam és emberhez ment, még magam is meglepődtem. Mikor az edző (aki, mint később kiderült, az első bemutatkozó volt) úgy gondolta, nem érkezik már senki, elkezdte velünk a bemelegítést. „Falak előre!”- hangzott az utasítás, hogy fussuk körbe a pályát. Ezután minden egyes ízületünket alaposan bemelegítettük (legalábbis úgy gondolom, így lehetett, mert a részletekre már nem emlékszem). Arra viszont határozottan, hogy ezután a futóiskola jött, amiben elsőre nagyon elfáradtam. Azonban ezután jött még csak a java! Különváltunk csapategységekre, én egyelőre az irányítóhoz és az elkapókhoz kerültem. Csak nem fognak már az első edzésen ütközni velem! Elkezdtem megtanulni az elkapó-útvonalakat, és megtanították azt is, hogyan kapjam el a labdát anélkül, hogy eltörne az ujjam. Az edzés utolsó félórájában „levezetésként” egy ütközés nélküli játékot játszottunk. Ebbe egész hamar belejöttem, szerintem még pontot is szereztem. Edzés végére anya is kijött, hogy beszéljen az edzővel, aki megnyugtatta őt, hogy vigyázni fognak rám.

Anyát ez valamiért meggyőzte, mivel ezután is elengedett edzésre. Később újabb csapattagokkal ismerkedtem meg, akik ugyanolyan kedvesen fogadtak. Nem néztek le, amiért lány vagyok. Eközben kiválasztottam a posztomat is: futó lettem. Nem volt sok választásom, ugyanis a magam 160 centijével gyakorlatilag másra sokkal alkalmatlanabb lettem volna… A rákövetkező hónapokban zajlott az élet a csapatban. Túl vagyunk már egy edzőtáboron. Átestem a tűzkeresztségnek számító ujjtörésen, valamint megtettük az első lépéseket a divízió 2-es indulás érdekében. Egyesültünk a makói csapattal, valamint Vásárhelyről is érkeztek régi-új játékosok. Így most már a Guardians nevet viseljük. A csapat elég rendesen összekovácsolódott, köszönhetően a közös programoknak, ahol még jobban megismerhettük egymást. A másik pályán kívüli oldalát. Jó jel, hogy még mindig nem utáltak meg, legalábbis nem mondták. És most itt tartunk. Egy féléve kezdtem el „űzni” a sportot, és nem tudom abbahagyni, annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, nem játszhatok majd meccsen.

A srácok, a csapat és a sport hatalmas löketet adott nekem. Hiszen még mikor az első edzésen voltam, annyira kevés önbizalmam volt a régi, rossz tapasztalatok miatt, hogy megszólalni is alig mertem, féltem, hogy nevetség tárgya lehetek. A csapattársaim azonban annyi biztatást adtak az edzések alatt és azokon kívül, amit soha nem fogok tudni nekik meghálálni, még akkor sem, ha ők ennek az ajándéknak tudatában sincsenek. És még ők szokták kérdezni, nem túl bunkók-e, nem sértenek-e meg engem. Én erre csak legyintek. Egyszerűen nem lehet rájuk haragudni. Azért meg pláne nem lehet zabos az ember, ha megnevettetik.

Úgyhogy, ha eddig bárki is kételkedett volna benne, neki való ez a sport, ne tegye. Vágjon bele. Nincs miért aggódnia. Én vagyok az utolsó ember, akihez illik ez a sport. Egy próbát mindenképp megér. Ha másért nem is, a közösségért. Mert ezek a srácok mindenkit szeretnek. Ez a sport a világ legelfogadóbbja. Ha kipróbálni nem próbálod ki, legalább nézz meg egy meccset a neten, mivel ez a mozgás látványra sem rossz. (előtte olvasd el a szabályokat, különben nem fogod érteni) Nem fogsz csalódni ebben a sportban az biztos. Ha pedig belefogsz, az életed részévé fog válni. Mert ez nem csak egy sport. Ez egy életforma.