FaceMask

A Guardians csapata sokhónapnyi készülésen volt már túl.

Egyszer Gyuri a szokásos edzés végi megbeszéléskor bejelentette, hogy június 16-án a Kaposvár Hornets csapatához fogunk utazni. Egy kispályás, úgynevezett aréna meccset fogunk játszani, ahol hét-hét ember áll fel egymás ellen. Mindenki nagyon örült, hiszen sok munkánk volt már ebben a sportban, és úgy éreztük, végre megmutathatjuk, mire vagyunk képesek.

A meccsig hátralévő 2 hónap alatt persze mindenki még becsületesebben, még keményebben edzett, mint azelőtt. Mindkét csapategységnek elkészült a playbookja, azt is egytől egyig mindenki tisztességgel tanulta. A csapat a jeles alkalomból megrendelte az első egységes mezét is.

Eljött a nagy meccs előtti utolsó edzés, ahol már csak finomhangolás történt. Utolsó egyeztetések a taktikában, az utolsó fontos információk megbeszélése. Az edzés elején került kiosztásra a gyönyörű, vadonatúj, névre szóló, piros-sárga uniformisunk. A kézhez kapás után felpróbáltuk őket, mindenkinek hatalmas mosoly ült ki az arcára: jól mutattunk az egységes felszerelésben. Az tréning végén az is kiderült, minden újonc pályára léphet a meccs vége felé. Engem is beleértve! Így játéklehetőséget is kapunk, és nem is sérülünk le olyan könnyen, hiszen az ellenfél már addigra elfárad és kisebb a sérülésveszély. Józsival és Gyurival sokat beszéltünk róla, pályára lépjek-e. Hiszen lányként minden ütés sokkal nagyobbnak hat, mivel az összes játékos legalább kétszer akkora, mint én. Végül úgy döntöttünk, ugyanúgy kapok lehetőséget, mint az összes többi újonc: a meccs végén egy drive-ot. Ennek nagyon örültem, ugyanakkor még idegesebb lettem.

Edzés után hazaérve elkezdtem összepakolni a szükséges dolgokat, felszerelés, stoplis, iratok. Mondanom sem kell, hogy éjszaka nem aludtam túl sokat, már egy hete csak erre a meccsre tudtam gondolni. Nem csoda, hiszen ez volt életem első igazi megmérettetése. Nagyon izgultam, még úgy is, hogy tudtam, nem sokat leszek a pályán. Nem akartam csalódást okozni a fiúknak, nem akartam, hogy rajtam menjen el a meccs. Megtanultam a playbookot, elejétől a végéig, még az elkapók dolgát is tudtam, annak ellenére, hogy futó vagyok. Mégis minden percben a lapot néztem. Nem voltam benne biztos, hogy álmomból felkeltve is tudnám, mit kell csinálnom a pályán.

Elérkezett a várva várt nap. Reggel egy órával az óracsörgés előtt ébredtem, amit így is egy órával hamarabbra állítottam a szükségesnél. Anya kivitt a gyülekező pontra, ahol már páran várakoztak. Lecsekkoltuk, megvan-e mindenkinek mindene, szerencsére nem hagytam otthon semmit. Közben mindenki megérkezett, mikor a busz is begördült, a játékosok a sofőr segítségével bepakolták a cuccaikat, és felszálltak a buszra. A defense elfoglalta a jármű hátsó részét, amit mi, a támadó egység tagjai nagy elégedetlenséggel fogadtunk, de mit volt mit tenni, leültünk az első ülésekre.

Az odafele út csendesen telt, a játékosok még átnézték a playbookot, amit már így is betéve tudtak, zenét hallgattak, aludtak vagy beszélgettek. Egy idő után ugyan oldódott a hangulat, egyre több lett e viccelődés, a beszélgetés, de érződött, mindenki a meccsre hangolódik.

Mikor odaértünk, gyors átöltözés után bemelegítettünk, majd az edzők kihirdették a kezdő heteseket. Ezután bejelentették a csapatkapitányokat a pénzfeldobáshoz. Mikor meghallottam a nevem Márió, Szabi és Gyuri neve után, magam is elcsodálkoztam. Szikra, aki a hosszú buszút alatt tartotta bennem a lelket, bátorítóan megveregette a hátamat, hogy ne izguljak. Ami még jobban meglepett, az az volt, hogy Márió nekem tette fel a legfontosabb kérdést: „Mit válasszunk, Anna, fejet vagy írást?” A fejet választottam természetesen. Mindig azt kell! A bíró köré gyűltünk a pénzfeldobáshoz, sok sikert kívántunk egymásnak a kaposváriakkal. A bíró feldobta a 100 forintos érmét. Fej lett! (Ugye megmondtam!) Az első félidei támadást választottuk.

Az offense tagjai felmentek a pályára, ezzel kezdetét vette a csata. Az első támadásunk sikertelen volt, nem jutottunk túl a félpályán. Máriót hamar földre vitték, elejtettük a labdát, a futásainkat megállították. A védelmünknek kellett átvennie a helyünket a pályán. Míg a defense játszott, a támadók edzői, Peti és Ervi összehívott bennünket. Megnyugtatták azokat, akik a pályán voltak. Megesik az ilyesmi, sokunknak ez volt az első meccse. Eközben én figyeltem, meg tudjuk-e állítani a másik csapat támadását. (Közben azért, természetesen, figyeltem a mesterek szavait) Szerencsére sikerült a saját célterületén levinni a labdás játékost, így az egy 2 pontos safetyt ért. Ismét a támadókon volt a sor. Én együtt izgultam a pálya mellett maradt játékosokkal, vártam az első, támadó játékosok által szerzett pontokat. Erre azonban még várnunk kellett, ugyanis a mi irányítónkat is földre vitték a saját end zone-unkban. 2 pont nekik. Nem baj. Fel lehet ezt tornázni. Újabb megbeszélés, újabb lelkesítő beszéd a coachoktól. Közben a védelmünkből Dani újabb pontokat, ezúttal egy visszahordott touchdownt szerzett. Hat pont a zsebünkben. Ez így folytatódott a félidő további részében. A védelmünk remekelt! Egyszerűen nem hagyták mozogni az ellenfél játékosait. Közben a támadó egység is magához tért, meglett az első elkapott TD. Sőt, egy nem várt hatalmas játékból Tomi, a futónk pár yard híján egy újabb 6 pontost passzolt.

A nagyszünetben irányító- és elkapócsere volt: Márió, Boti, Szikra le, Esteban, Petro, Seb föl. Mivel futóból egyetlen rutinos játékosunk volt, így Tomi továbbra is maradt a pályán. Zalán és én pedig idegesen vártuk a becserélésünket. A játékosok folyamatosan melegítettek. Az edzők beszélték az elkövetkező playeket, újabb lelkesítő beszédet tartottak.

A harmadik negyed elején, mikor már jócskán vezettünk, az ellenfél fáradtan, de annál elkeseredettebben és agresszívabban küzdött. Ervi megkérdezte tőlem, föl szeretnék-e menni a pályára. Én rögtön visszapasszoltam neki a döntést. Ő is tanácstalan volt. Ő is féltett, én is féltem, ugyanakkor szerettem volna kipróbálni, milyen is lehet játszani. Végül megbeszéltük, hogy mindketten tartunk a sérüléstől. Így nem kockáztatta meg, hogy beküld. Ezért természetesen nem hibáztattam. Teljes mértékben megértettem a döntését.

A többi újonc már pályán volt. Bence egy sajnálatos sérülést követően be kellett álljon a védelembe már a meccs elején, de becsületesen helyt állt, mintha nem ez lett volna élete első mérkőzése. Zalán, aki futó poszton játszik, egyből egy touchdownt futott. Mindenki teljesen megőrült, a Guardians őrjöngött, alig hittük el. Természetesen minden TD után örültünk, de ennél különösen.

A Hornets játékosai már ütöttek, vágtak. Szegény Zalánt szabálytalanul le is vitték, így egy nagy játékos-kupac aljára került, ami nem igazán esett jól neki. Valaki megkérdezte tőlem, mikor megyek fel, erre Józsi mondta, hogy már ne menjek fel, nem lenne érdemes, nem törődnének vele, hogy lány vagyok. Ám az információ nem áramlott elég gyorsan, még Gyuri és Peti is fel akart küldeni, játszani. Így nekik is el kellett magyaráznunk, mi a szitu.

Közben a játék folyt tovább. A mieink remekeltek. Voltak mélypontok a játékban, de összességében jól játszottunk. A védelem továbbra is tüzes maradt. És a támadóknak is sikerült további pontokat feltenniük a nem létező eredményjelzőre. A meccs utolsó 4 perce valahogy nagyon vontatottan akart telni. Lassabbnak tűnt, mint az első 12. Mindenki várta már a végét. Egyre dekoncentráltabbak lettünk, egyre többet szócsatáztunk az ellenféllel. A spori végül nagy soká lefújta a mérkőzést. Így 46-22-es arányban legyőztük a Hornets csapatát. 

Mikor ez is megtörtént, az edzők egybehívtak minket, gratuláltak, majd szabadon engedtek minket, hogy öltözzünk. Hamar elkészültem, kint vártam a csapatot a még megmaradt brownie-val, amit sütöttem nekik. Megérdemelték. Nagyon szépen játszottak. Még egy kaposvári játékos is kért belőle. Természetesen kapott ő is. Majd miután egyik társa meghallotta, milyen finomság van odakint, ő is jött a sütiért. Nem azért mondom, de mindenkinek ízlett. Rájöttem én már arra, hogyan lehet megszerettetni magunkat a focistákkal, legalább egy kis ideig. Kajával. Ha az van nálad, nagy baj nem lehet.

Mikor mindenki végzett a fürdéssel, öltözéssel, buszba pakolással, hazaindultunk. A buszon kihirdették a támadó, a védő és az egész csapat legjobbját. Tomi-aki egy TDt és egy sikeres 2 pontost szerzett-, Szabi-akinek sikerült 4 labdát lehalásznia a levegőből- és Dani-aki 1 visszahordott labdával ás 3 safetyvel gazdagította a csapatot- személyében. Megbeszéltük a tanulságokat. Mindenki nagyon boldog volt és fáradt. Ezért a hazaút csöndesebb volt, mint vártam. Sokan aludtak, volt, aki a két ülés sor közé feküdt, hogy kényelmesen elférjen. Akik ébren voltunk, a meccsről és a sportról beszélgettünk, először komolyabban, majd elkezdődött a viccelődés. Beindult a zene, és buliztunk hazáig, voltak, akik még mentek tovább ünnepelni. Én azonban hazamentem, hogy kipihenjem magam ez után a hosszú nap után.

Összességében kimondhatatlanul büszke vagyok a csapatra, amiért idáig eljutottunk, és tisztességesen győzni tudtunk. A csapat minden egyes tagja hozzátett ehhez a győzelemhez. Ki többet, ki kevesebbet, de mindannyian részesei voltunk. Az is, aki a vonal mellett állva torkaszakadtából szurkolt (be is rekedtem egy kicsit) és az is, és pláne az, aki kidolgozta a belét a pályán. Úgy gondolom, ez után a csapat még jobban összekovácsolódott, tanultunk ebből a meccsből, ez hozzájárul ahhoz, hogy még jobbak legyünk.

Zárásként pedig csak annyit mondanék: Szép volt Guardians! Hajrá Guardians!