FaceMask

Az amerikai foci női szemmel

A legjobb választás

Sokan kérdezik, miért jó játszani ezt a sportot. Sokan nem értik, lányként miért választottam ezt a durva játékot. Számukra szeretnék most válaszolni, valamint buzdítani azokat, akik nem fociznak, hogy remek választás ez az életforma.250.png

Mikor megnéztem az első meccset a tévében, rögtön elragadott a játék gyorsasága, dinamikussága, valamint az igen összetett szabályrendszer is. Na, jó. A szexi játékosoknak is sok köze volt hozzá, de ezt most hagyjuk.

Már ekkor eszembe jutott, mi lenne, ha elkezdenék játszani. Azonban még nem voltam elég tájékozott a magyar foci világát illetően, így eszembe se jutott, hogy Szegeden lehet csapat, vagy az, hogy lányként is elkezdhetek játszani. Hogy mekkorát tévedtem, arra csak két évvel később jöttem rá, mikor egy véletlen folytán, a balatoni nyaralásom során megláttam egy edző csapatot, ahol két női játékost is észrevettem. Ezt követően rögtön rátaláltam, az akkor még Sentinels néven működő, szegedi csapatra, és még a nyár végén csatlakoztam hozzájuk.

Az első edzésre természetesen gyomorgörccsel mentem le, hiszen arra számítottam, hogy ki fognak nevetni, amiért lány vagyok, és, hogy nem tudok olyan gyorsan futni, nem vagyok olyan erős, mint a fiúk. Azt hiszem ez az egyik legnagyobb tévedés volt az életemben. Azt, hogy az első edzésen odajöttek hozzám, és azóta is támogatnak, nem fogom tudni nekik soha megköszönni, talán ezért is sütök minden egyes csapatprogramra brownie-t. Próbálom visszaadni nekik, amit kaptam.

Az első pár hónapban igen meg voltam szeppenve, nem igazán beszélgettem, a mostaninál is többet bénáztam, de az edzők és a társaim sem láttak annyira reménytelen esetnek, így hát nem hagyták annyiban.

Ekkor még csak a beszoktató időszak volt. Kimaradtam az ütközéses feladatokból, nem bántottak. Mikor az első ilyen játékot játszottam, a csapattársam nem vitt a földre, csak két érintéssel akarta jelezni, vége a játéknak. Ezt én nem érzékeltem, végigfutottam a pályán. Aztán persze lelkiismeret furdalásom volt, amiért nem álltam meg. Ezt az edzők is észlelték, ezért megbeszélték, hogy lesz ezentúl velük és velem.

Azóta, végre, én is üközhetek, igaz nem úgy mintha fiú lennék, de azért a körülményekhez mérten nem kímélnek. Persze, ha én vagyok a pályán, szólnak a védelem tagjainak, kicsit jobban figyeljenek, nehogy rossz vége legyen.

És hogy miért jó ütközni? Számomra ez a legjobb módja a feszültség levezetésének. Egy-két tackle, blokk után a stressz, ami a két edzés között eltelt időben felgyülemlett, egy csapásra eltűnik. A másnapi kék-zöld foltok pedig azt jelzik, megérte dolgozni. Persze ezt az érzést csak az ismeri, aki már kipróbálta a sportot. Több laikusnak is próbálta már elmagyarázni valamennyiünk, de nem arattunk túl nagy sikert. Ezt ki kell próbálni, csak utána lehet megérteni, mit is szeretünk mi ezen annyira.

Az ominózus első edzés óta sok minden változott a csapat körül. A makóiak és a vásárhelyiek csatlakozásával megalakult a Guardians, és az eleinte 8-10 fős társaság egy 40-50 fős csapatra duzzadt, ami nem azt jelenti, hogy kevésbé törődnénk a másikkal. Ha lehet, még összetartóbbak vagyunk, a közös cél, a Divízió II-ben való indulás miatt még többet akarunk, és még többet teszünk a csapatért, a másikért.

És hogy milyen lányként egy csupa-fiú csapatban lenni? Ha csak annyit mondok, életem legjobb döntése volt, hogy az első edzésen (sok unszolás után) ottmaradtam, és elhatároztam, én ezt akarom csinálni. Ötven fiú között lenni olyan, mintha ennyi bátyja, vagy inkább (a korkülönbség ellenére) öccse lenne az embernek. A srácok amiből csak tudnak, viccet csinálnak, még akkor is, ha nem áll szándékukban. És persze, legalább is úgy érzem, egyedüli lányként kivételes helyzetem van. Végtére is, a legtöbb lány álmodni sem mer róla, hogy ennyi fiú veszi körül, még akkor sem, ha nem mindig úgy viselkednek, mint a mesebeli lovagok.

A srácok legtöbbször ugyanúgy bánnak velem, mint bárki mással, nemem ellenére. Egészen addig, amíg az ütközésekre nem kerül a sor. Olyankor, mondanom sem kell, még a legkisebb termetű játékos is a földre visz. Ennek ellenére, ha van valami reményteljes abban, amit csináltam, megdicsérnek, még akkor is , ha nem sikerült átjutnom. Ez a tizedik ilyen alkalomnál kicsit rosszul esik. Tudom, hogy csak biztatni akarnak, ezért nem is haragszom rájuk. Mindenkitől csak a képességeihez mérten lehet elvárni valamit. Mégis, mikor már sokadjára nem tudok megcsinálni valamit, eléggé fel tudom idegesíteni magamat. A káromkodásaimra csak nevetéssel válaszolnak, amiből úgy gondolom, nem értenek egyet velem. Az egyetlen női tagnak lenni az az egy hátulütője van, hogy nekem kell sütni a csapatra, amit azzal hálálnak meg, hogy tíz perc alatt felfalják azt a mérhetetlen mennyiséget, amit órákig készítettem.

A csapatnak van egy olyan sajátos hangulata, ami nem hinném, hogy bármire is hasonlítana. A legfontosabb az összetartás, hiszen egy meccsen vakon kell bíznunk a másikban a siker érdekében. Természetesen a heccelés állandóan megy, nincs olyan, hogy egy edzésen ne nevetnénk valamin. A tréningek ennek ellenére rendkívüli komolysággal folynak. Nem is lehet másként csinálni, hiszen a legkisebb hibából is sérülés lehet.

A komoly munkához elengedhetetlen, hogy mindenki a legjobbját nyújtsa. Így a csapat minden tagjára odafigyelünk. A legkisebbtől a legnagyobbig. Mindenki ugyanannyira fontos.

Saját tapasztalataimból úgy gondolom, ha valaki elkezdi ezt az egészet csinálni, akkor nem fogja tudni abbahagyni egyhamar. Azon kapja magát, hogy az élete részévé vált a futball. Én lassan már másról sem tudok beszélni, csak a sportról és a csapatról. A focicsapat nem más, mint egy nagy család. Mindenben segítünk egymásnak, amiben csak tudunk, és én személy szerint alig várom, hogy megérkezzek a pályára, hogy újra láthassam a srácokat. Nem tagadom, a napjaim sokkal vidámabban telnek, mióta megismertem őket.

Az amerikai foci egy életforma, nem tudod csak úgy űzni. Rá kell álljon valamilyen módon az agyad, kell legyen egy kis „zizid” hozzá. Nem csoda, hogy egy hullámhosszon vagyunk. Ennél különbözőbb embereket keresve se találnánk. Van itt mindenki, rendőrtől kezdve az egyetemisták hosszú során át a vállalkozókig. A focin kívül nincs sok közös pontunk. Mégis olyan összetartó közösséget sikerült építenünk, amilyen nem sok van.

A foci teljesen megváltoztatta az életemet, nyitottabb és elfogadóbb lettem. Megtanultam küzdeni a céljaim eléréséért. És nem utolsó sorban, a fiúkat is kicsit jobban megértem, mint a többi lány, hiszen egy új oldalukat ismerhettem meg, amelyet csak saját maguk között mutatnak meg.

Ha valaki eddig nem értette, talán most már fogja, ha nem is teljesen, miért is jó ezt a sportot űzni. Belelát abba, hogy milyen is egy ilyen közösséghez tartozni, ahol nem számít, honnan jöttél, csak az, hogy a foci a szenvedélyed legyen, vagy azzá váljon (Ezt személyesen garantálom.). Aki eddig habozott, kipróbálja-e, az tegye, mert az élete jó felé fog fordulni. Megtanulja tisztelni a másikat, megtanul túljutni az életbeli akadályokon, motiváltabb lesz. Szóval, mire vársz, jelentkezz a Guardiansba, és légy részese te is!

A bejegyzés trackback címe:

https://facemask.blog.hu/api/trackback/id/tr5014363845

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Hirdetés

FaceMask

Az amerikai foci női szemmel.

Facebook oldaldoboz

süti beállítások módosítása