FaceMask

A Guardians szíve-lelke, Rácz Tamás csapatkapitányként és centerként is rengeteget tett a csapatért. Az ő visszaemlékezését olvashatjátok.

Mit vártál szezon előtt magadtól, illetve a csapattól?
Mivel teljesen ismeretlen volt előttem a bajnokság, a rendszer, illetve az ellenfelek. Ezért nem tudtam magunkat sehova sem besorolni. Az offense gyakorlatilag teljesen, míg a védelem 90 százaléka most játszott életében először. Próbáltam magunkat a felkészülési meccseken „beárazni”. Azt éreztem a csapaton, hogy lehet keresnivalója a bajnokságban. A létszám és az edzők felkészültsége miatt, a rutin viszont nagyon hiányzott. És itt nem csak magára az amerikai focira gondolok, hanem arra is, hogy sokunknak meg kellett tanulni több meccsre, egy egész bajnokságra felkészülni. Ennek ellenére bizakodó voltam.

Miben fejlődtél az első idény alatt?
Mindenben, hiszen tavaly szeptemberben kezdtem el ezt a sportot. Ráadásul télen guard posztból centernek raktak át az edzők, ami szintén nagy váltás volt. Az alapmozgások még most is bőven hagynak kívánni valót. Gyakorlatilag mindent erőből próbáltam megoldani. Ez többnyire sikerült, de a technikásabb játékosok simán megvertek. Viszont sokat áthoztam az előző sportomból, főleg a küzdeni tudást és a test-test elleni harcot. Ezt szerintem jól sikerült beépíteni. Sokat segített az is, hogy a társak és az edzők maximálisan megbíztak bennem, és ha hibáztam is, akkor is csak segítséget kaptam.

Hogyan bírta a tested a gyűrődést?
Az elején nagyon nehezen: mindenem fájt minden edzés után. A szezon közben sikerült pár apró sérülést összeszedni, de le se írom őket, mert megkapom a szokásos szöveget Varga Áditól: „Nyenyenyenye”… A végére viszonylag hozzá szoktam a dolgokhoz.

A család mennyire volt segítőkész megértő a felkészülés során?
Nagyon sok mindent köszönhetek a feleségemnek: ő volt az, aki addig piszkált, amíg bele nem kezdtem, és ő volt az aki, a biztos hátteret megteremtette az egészhez. A nagyobbik fiam mára már igazi szakértő lett az amerikai fociból. A kisebbik pedig rendes volt. Néha hagyott minket aludni… Köszönöm nekik, hogy az egész szezonban mellettem álltak és támogattak!

Mennyire voltál elégedett magaddal a szezon végére?
Voltak jobb és voltak rosszabb megoldások a játékomban. Mint ahogy mondtam, ez volt az első szezonom, tehát csak felfelé van út. Remélem, lesz még pár szezonom, hogy folyamatosan fejlődjek. A csapatról csupa nagybetűvel tudok csak írni! Hatalmasat fejlődtek a társaim, minden poszton és maximálisan kiálltunk egymás mellett. Voltak kevésbé jó periódusok, de összességében pozitív lett a bajnokság vége.

Mi volt az a nem kötelező, de számodra elengedhetetlen tárgy, ami nem hiányozhatott a táskából?
A szendvicseim!

Mi vált a meccsnapokon a rutinod részévé, mely egy átlagos napon kihagyható? Mi az, ami ilyenkor különös jelentőséggel bírt?
Igazából nem volt ilyen. Ezelőtt kábé 25 évig vízilabdáztam, vagy edzősködtem. Nem nagyon tudtam idegeskedni a mérkőzéseken. A meccsek előtt inkább a családommal szerettem eltölteni az időt, az teljesen kikapcsolt.

Mi a kedvenc sztorid a szezonból?
Ez még inkább a szezon előtti salgótarjáni aréna focin történt. A bronz meccs előtt éreztem, hogy fel kell pörgetni a srácokat, ezért beleadtam mindent. A csapatot magam köré gyűjtöttem, olyan beszédet nyomtam, mint Al Paccino (legalábbis én úgy gondolom). Mindenkit ezerrel felpörgettem, ment az őrjöngés, leszaladtunk a pályára. Erre Coach félrehívott és közölte, hogy kár volt ilyen hamar elkezdeni, mert kábé 20 perces csúszás van… Mire elkezdődött a meccs, már mindenkiből kiment az adrenalin. Szerencsére a végére felpörögtünk és behúztuk.

Mi az, amin biztosan változtatni fogsz a következő szezonig?
Fel kellene szedni pár kiló izmot és leadni egy kis zsírt. (Természetesen ez nem fog bekövetkezni.)

Mi jellemezte a csapatot általánosságban a szezon során?
Az összetartás! Úgy éreztem, hogy a második családomhoz jövök le minden edzésen és meccsen. Ezek a srácok beleadtak mindent a pályán és azon kívül is. És ha valaki hibázott, akkor azt próbáltuk segíteni, illetve bíztatni. Remélem, ez fog minket a következő években is jellemezni. Életem egyik legszebb időszaka volt az elmúlt szezon, nagyon büszke vagyok, hogy a Guardians család része lehetek! Azt az érzést nem tudom leírni, hogy milyen, amikor a meccs előtt körbe állnak a társaim és mindenki azt hallgatja, ahogy pörgetem őket fel. Ahogy a tekintetek egyre inkább elvadulnak, ahogy érzem az erőt bennük, ahogy megy föl mindenkiben az adrenalin. A végére mindig olyanok voltunk, mint az igazi római harcosok: együtt bárki ellen megküzdöttünk volna. És ha kellett volna, akkor meg is haltunk volna egymásért! Ezekért a pillanatokért érdemes amerikai focizni.