FaceMask

Csaknem négy évvel ezelőtt megírtam egy üzenetet, egy üzenetet a Szeged Sentinelsnek: befogadnának-e egy lányt az amerikai foci csapatukba. Pár nappal később lementem a Szabadság térre, ahol egy maroknyi játékos fogadott. A bátorításukkal megkezdtem az első edzést.

Fotó: Szabó Dávid

Annak idején nem tudtam, hogyan fog folytatódni, meddig fogom csinálni, csak mentem az árral. Teltek a hetek, és amikor kellett, ott ültem a pálya szélén az egyik padon, és vártam, hogy kezdődjön az edzés. Egyre inkább úgy éreztem, hogy jó helyen vagyok. Nem telt bele sok idő, hogy hirtelen felindulásból motiváció és elszántság legyen a sport és a csapat iránt. Észre sem vettem, és a szívemhez nőtt ez az egész... Lassacskán a srácok sem úgy tekintettek rám, mint a lány, aki lejött egy edzésre, hanem a csapat tagjára, anyjára, fő fülsiketítőjére és elsődleges sütemény szolgáltatójára.

Fotó: Szabó Dávid

A kezdeti pár fős társaságból időközben egy hivatalos amerikai foci klub lett, a Guardians, és elkezdődött a munka azért, hogy Szeged ismét felkerüljön a magyar amerikai futball térképére. Ennek a tervnek a beteljesítése kisebb edzőmeccsekkel és egy aréna bajnoksággal kezdődött, majd a Divízió kettes bajnokságban való indulással folytatódott. Ez a folyamat még mindig zajlik, a legutóbbi lépés a rájátszásba való jutás volt. Ezt ugyan elvesztettük, de motiváció és a bizonyítási vágy nem hagyott alább. Már most a következő szezonon járnak a gondolataink, cél a határos ég.

A játékosok jöttek-mentek: vannak, akik már az ősidőktől kezdve űzik ezt a sportot, akár a csapattal együtt tették ezt, akár valahol máshol. Mások csak tavaly kezdtek ismerkedni az tojáslabdával. Ennek ellenére senki sem kevésbé része a Guardiansnak, mint a másik. És persze akadnak olyanok is, akiknek szögre kellett akasztani a sisakot, mégis nehéz nem csapattársként hivatkozni rájuk. A Szabadság téren rohangáló, passzolgató, ütközgető srácokból a bajnokság meghatározó játékosai váltak az évek során, akik közül a merészebbeknek már nagy ambícióik is vannak.

Fotó: Maróti János, Kiss Julianna

Visszatekintve erre az időszakra, szinte hihetetlennek tűnik mindaz, amit elértünk. A kezdetekben nem tudtuk, meg tudjuk-e tartani az edzést, lesz-e elég ember. Ma már csatlakoznak az újabb és újabb érdeklődők, akik ki szeretnék próbálni ezt a sportot. A labdák, amikkel akkor előszeretettel játszottunk, ma zsák legmélyén vannak és arra várnak, hátha valaki újra kézbe veszi őket. Talán mi sem gondoltuk volna, hogy ilyen kevés idő alatt a grundról eljuthatunk egy bajnokság rájátszásáig. Nyomon követni és részese lenni ennek a fejlődésnek, igazán megható érzés.

Fotó: Szabó Dávid

Négy év… Egy átlag diák ennyi időt tölt osztálytársai körében a középiskolában, ez alatt az idő alatt alakulnak ki életre szóló barátságok. Én igazán szerencsésnek mondhatom magam, hogy két ilyen közösség tagja is lehettem: az osztály mellett a csapatra is számíthattam, és szerencsére számíthatok még egy jó ideig. Legyen szó egy fuvarról, egy sör melletti beszélgetésről vagy egy jó tanácsról. Olyan embereket ismerhettem meg, akik hiányában nagyon szomorú és unalmas lenne az életem. A Guardians nélkül ‒ ugyan mindkét térdem épségben lenne ‒ de nem lettem volna részese a szórakoztató pillanatoknak az edzőtáborban, a hosszú utazással töltött óráknak a buszon, a meccs előtti és alatti izgalomnak vagy az edzések kakaskodásainak.

Fótó: Maróti János, Kiss Julianna

Négy évvel ezelőtt, mikor megírtam az üzenetet, úgy gondoltam, talán megtalálhatom végre azt a sportot, amit szeretek. De koránt sem hittem volna, hogy ez a részemé válik, hogy egy csapatból a második családom válik. Kíváncsian várom, mit tartogat a következő négy év.