FaceMask

Az amerikai foci női szemmel

Kik vagyunk mi?

„Amerikai focisták.” Kapjuk meg a - sokszor degradáló - megjegyzést. A sztereotípiák nem mindig vannak ránk jó hatással. De milyenek az amerikai focisok? Hogyan gondolkodnak? Mit csinálnak? Megpróbálok választ adni ezekre a kérdésre, még akkor is, ha mi, főleg én nem is igazán érhetünk fel olyan magasságokba, mint amit a tévében láthatunk. Mi mindig is amatőrök maradunk, és a nagyok számunkra mindig is követendő példák, amolyan szentek maradnak. Akikhez hasonlítani akarunk, de ez közel sem sikerülhet.

Kezdjük azzal, amit a leghamarabb észleltem saját magamon, hogy hogyan kezdek „átváltozni” NFL szurkolóból játékossá. Amíg csak néztem ezt a sportot, addig egy-egy pozícióról természetesen egy amerikai sztár jutott eszembe. Tegyük fel, ha valaki azt mondta, irányító, rögtön Cam Newton jutott eszembe. Most már azonban azon kapom magam, hogy egyből egy csapattársam jut eszembe, nem számít, az utcán hallom, vagy egy NFL-ről szóló értekezésben olvasom az adott szót.

dsc_0494.JPG

A nők színekben gondolkodnak, ezt tudjuk jól. Nos, ez rám is vonatkozik. Egy-egy színkombinációról rögtön egy csapat jut eszembe. A Guardians színeit meg szinte kötelességemnek tartom valamilyen formában viselni a hétköznapokban is. Egy normális lány tuti biztosan nem hordana egy piros-sárga sálat egy szürke kabáthoz, mert "nem passzol". Engem nem igazán érdekel, hogy harmóniában vannak-e a színek.

Edzések, meccsek során akarva-akaratlanul összeszed az ember egy-két zúzódást (jobb esetben csak azt). És mindannyian szoktunk olyan kérdésekkel találkozni, mint: „Te meg mit csináltál?!” „Semmit...” Hangozhat a válasz sokunk szájából. Ilyenkor belül nagyon is büszkék vagyunk arra a zöld foltra. Hiszen kemény munka eredménye: talán épp egy touchdown során szereztük, vagy éppen annak a megállításával, vagy csak egy egyszerű gyakorlat alkalmával, amit azonban sikeresen elvégeztünk. Emlékszem, én büszke voltam az ujjtörésemre, még akkor is, hogyha nem a legdiadalmasabb sérülésnek számít úgy eltörni az ujjunk, mikor labdát kapunk el.

51161257_781601342206343_9171313846361522176_n.jpg

Hasonlóan furcsa pillantásokat szoktunk kapni, mikor edzésre sietünk vagy hazafelé tartunk. Ugyanis nem igazán tudják, mit is viszünk magukkal. Igen, a sisakot és a vállvédőt. Ezt a laikusok nem igazán szoktak felismerni, amíg nincsen rajtunk. Ilyenkor sokszor halljuk a sutyorgást a hátunk mögött: „Te, ezek mit sportolnak? Hokiznak? Baseballoznak?” Sokszor csak hosszas fejtörés után sikerül rájönniük az igazságra, igaz, van olyan, aki pont beletrafál elsőre. A válaszunk erre csak egy „Már megint?” összenézés szokott lenni, és nevetünk is, milyen tudatlanok néha az emberek. Titkon azonban ilyenkor is büszkék vagyunk arra, hogy ezt a sportot űzzük, és örülünk, hogy legalább egy percnyi fejtöréssel öregbítettük az amerikai foci vagy akár a csapat hírnevét.

Mint sokszor mondjuk, ez több mint egy sport, ez egy életforma. Egyfolytában ezen a sporton pörög az agyad. Az utcán, munkában, suliban, néha még álmodban is. A hétköznapokban is yardokban gondolkozunk, annak ellenére, hogy sokkal nehezebbnek tűnhet. Előttünk azonban szinte kirajzolódik az utcán a pálya ötyardonkénti csíkozása. Órán, ha unatkozom, gyakran azon kapom magam, hogy felállásokat rajzolgatok. Azt meg meg sem tudom számolni, hányszor álmodtam már azt, hogy edzésen vagyok.

martin-reisch-199362-unsplash.jpg

Nálunk a sztereotípiák sem átlagosak, nem számít, ki miben hisz vagy milyen a bőrszíne. Csakis az, ki melyik csapatnak szurkol, illetve milyen poszton játszik. Mindenkinek megvan a saját elképzelése arról, melyik drukker milyen, és arról is, szerinte hogyan viselkednek az elkapók. Természetesen nem nézünk ki senkit, csak a kickereket, ők nem is igazi focisták. Csak viccelek, ők igazi focisták.

Hogy kik nem? - Ezt könnyen ki lehet találni. Természetesen a gurulósok. Sokunknak van labdarúgós múltja, persze, nem igazán volt más sportolás lehetőség. Azonban senki sem túl büszke rá. A sok hisztizéssel szinte el is veszti az értelmét. A focistákban nem igazán látjuk a küzdeni akarást a folyamatos fetrengés és reklamálás miatt. Mi akkor is tovább játszunk, ha már alig élünk. Legtöbbünket alig lehet lerángatni a pályáról, hogy ne játsszon sérülten. Persze, más a játék filozófiája, az európai fociban a szabályok szinte megkövetelik ezt. Az amerikaiban is van egy-két szabálytalanság, ahol rá lehet játszani, mégsem sokszor látunk ilyesmit.

De térjünk vissza egy kicsit az előítéletekhez. Sokszor azon kapom magam - és ezzel nem vagyok egyedül -,  ha megyek az utcán, és jön szembe velem valaki, nem azt nézem meg, milyen jóképű (na jó, azt is) hanem azt, beillene-e a csapatba. Milyen poszton képzelném el.

A rólunk kialakult leggyakoribb sztereotípia, hogy buták vagyunk. Jó, nem tagadom, nem mindegyikünk állt kétszer sorba, amikor az észt osztogatták, de nem vagyunk mi olyan ostobák, amilyennek látszunk. Ezt a játékot meg kell érteni. Nem úgy zajlik egy meccs, hogy az edző megmondja, milyen felállásban játsszunk, inkább támadjunk vagy védekezzünk. Ezt én inkább egy hatalmas sakkjátszmának mondanám. Az edzők kigondolják, hogyan is lehetne a másik csapatnak mattot adni. Talán minden egyes lépés után taktikát kell változtatni, de az is lehet, hogy ki kell várni, mikorra érik be az eredménye. Itt azonban a bábuk igenis élnek, és a pályáról más szemszögből látják a dolgokat, így, ha úgy gondolják, nem megfelelő a stratégia, az edző engedélyével változtathatnak rajta. Szóval nem gondolnám, mi lennénk a legbutábbak a sportolók közül, egy bizonyos intelligencia mindenféleképpen kell hozzá. Az meg már kit érdekel, hogy tudjuk-e, mikor született Petőfi Sándor?felix-mittermeier-700275-unsplash.jpg

Most már meccset sem tudunk úgy nézni, mint azelőtt. Eddig úgy figyeltük az eseményeket, mint amikor moziba vagy színházba megy az ember. Igazán a cselekmény érdekel, nem pedig az, hogyan is robbantották föl azt az autót a jelenet kedvéért. Ha most leülök meccset nézni, rögtön azt nézem, a futó mit és hogyan csinál. Van olyan, amikor az elkapók route-jait próbálom kitalálni, vagy azt figyelem, hogyan próbálnak hozzáférkőzni az irányítóhoz a védők. Ha pedig valaki egy kézzel nyúl a labdáért, és elejti, rögtön hallom a már jól ismert parancsot: „Két kézzel! Tíz fekvő!”

A foci sok mindent tanított nekünk, mindenkinek mást. Egy valamit biztos, küzdeni akarást. Azt, hogy nem szabad feladni, tovább kell csinálni. Sokszor iskolában, tanulás közben belefáradok, beleunok abba, amit csinálok, de éppenséggel szükségem lenne arra a fizika ötösre. Ekkor megszólal bennem egy belső hang: „Folytasd! Sikerülni fog!” Különösen a testnevelés órai futásoknál igaz ez. Mondanom sem kell, nem sok kedvem szokott lenni hozzá. Most őszintén, kinek van? Mikor a felénél el akarok kezdeni sétálni, hallom edzőmet: „Gyerünk, srácok! Meg tudjátok csinálni!”. Ekkor lelki szemeim előtt látom, ahogy kettes oszlopban futunk. Így sikerül megtenni a távot. És egy hosszú, fárasztó edzés vagy meccs után nincs is jobb érzés, mint látni azt a sok elégedett arcot, mert tudják, kiadták magukból a 110%-ot. Megérte küzdeni, a munkának megvan az eredménye: egy győzelem vagy egy kijavított hiba.

dsc00887_2.jpg

Egy másik hatalmas dolog, amit a foci az embernek ad, az a tisztelet. Enélkül nem is lehet játszani ezt a sportot. Fel kell nézz mindenkire, aki körülötted áll. Az edződre, mert tudod, tőle mindent megtanulhatsz, amit csak tudnod kell. A veterán csapattársadra, mert megannyi évnyi edzés, játék, sérülés, erőfeszítés és áldozat után is itt van, amit te nem biztos, hogy képes leszel megadni ennek a sportnak. Az újoncra, aki csak tegnap jött le edzeni, de látod a szemében a csillogást, ami a küzdeni akarást, az előbbre jutás vágyát jelzi. De az ellenfelet sem szabad ám semmibe venni, hiszen ha lebecsüljük őket, ők jobban fogják akarni azt a győzelmet, és aki jobban akar nyerni, az is fogja bezsebelni azt a bizonyos W-t a végén.

De a mindennapokban hogyan jön elő mindez? Nem ítélsz el senkit, aki szembejön az utcán, csak azért, mert kövér vagy piszkos a ruhája. Tiszteled a körülötted lévő embereket, nem számít, milyen viszonyban álltok, mert tudod, képes lehet valami olyanra, amit te soha nem tudnál megcsinálni.

A harmadik, és nem feltétlenül a legkevésbé fontos tulajdonság, amit adott a foci, a bizalom. Nem lehet anélkül felállni a pályára, hogy ne bíznál meg feltétel nélkül a melletted állóban. Az irányítónak tudnia kell, hogy a fal megvédi, a futónak azt, hogy lesz hely az átjutáshoz. Az elkapóknak bízni kell az irányítóban, hogy odadobja a labdát. A védőknek is tudniuk kell, hogy a másik megcsinálja azt a kulcs tacklet, amivel megállíthatják a támadást. A játékosoknak és edzőknek pedig kölcsönösen meg kell bízniuk egymásban a játék helyességét és végrehajtását illetően.

Megkérdeztem a Guardians irányítóját, Horváth Máriót, mit gondol erről a kérdésről. Ennél összeszedettebb és igazabb választ nem is kaphattam volna.

„Érdekes kérdés. Milyen focistának lenni? Nem tartom magam annak. Előttem az amerikai focisták (innentől csak „sima” focistaként hivatkozok rájuk) az NFL-ben, NCAA-ban szereplő játékosok. Én csak egy srác vagyok, aki játsza ezt a sportot, amatőr szinten. A profik a szememben egyfajta félistenek, elképesztő képességekkel. Ezek a tévén keresztül természetesnek hatnak, de miután megpróbálod, rájössz, ez egy teljesen más szint. Azok a sebességek, mozdulatok, reflexek, erő, izomzat, amivel rendelkeznek, félelmetes.

De, ha meg kellene fogalmazni, milyen érzés focistának lenni, nos, próbáljuk meg. … Szerintem ezt a sportot nem lehet „csak úgy” csinálni. Nem lehet „csak úgy” lemenni egyszer kétszer edzésre, „csak úgy” futkosni, „csak úgy” elkapni stb… Aki ezt választja, arra nem véletlenül mondják, hogy bolond, vagy nem komplett. Elvégre is, ki élvezi azt, ha földre terítik, megütik. Ki szeretné egyáltalán azt, hogy teljes sebességéből nekirohanjon egy másik embernek, holott tudja, hogy fájni fog. Az ösztönei épp, hogy a kikerülést segítenék elő. Egy bizonyos ponton saját magadban kell „átkattanni”. Meg kell tanulni, hogy sokszor nem kikerülni kell az ellenfelet, hanem beleállni az ütésbe, és aki keményebb, az fog nyerni. Ehhez kell egy kis elborulás, kell egy kis őrület. Sokan itt meg szoktak ijedni, mondván, a tévében nem nézett ki ilyen csúnyán.

És tudod mi a legérdekesebb? Igazuk van, tudjuk mi is „focisták”. Tudjuk, hogy fájni fog a kontakt, edzésen, meccsen. (Főleg a védők. Ezért is tisztelem őket annyira.) De mégis odamennek, mégis felállnak, beleállnak a következőbe, és a következőbe, és utána is. Őrültek, gondolhatnánk. De úgy hiszem, egymás között itt alakul ki a tisztelet. Máshogy nézel a csapattársadra onnantól kezdve. Kis zöldfülű, 18-20 éves srácok, de valami olyan irgalmatlan kemények, hogy nem tudod őket nem tisztelni. Nekem, irányítóként, és elkapóként megváltoztatta az életemet. Ezzel a valamivel, ami szenvedély, vágy, rajongás, vagy ezek összességének is hívhatnánk. Ezzel kelek, ezzel fekszem. Ez jár a fejemben a nap folyamán először, mikor szól az ébresztő. Ezt látom a szemem előtt, mikor lefekszem aludni. Mikor minden zene, amit hallgatsz, egyfajta szituációhoz köthető.

Onnan tudod, hogy imádod, mikor bármiről is van szó, bármennyi idődet elveszi, nem sajnálod. Mikor százból százszor is az edzést választanád, mint egy hatalmas bulit. Mikor azok között érzed otthon magad, azokkal beszélsz egy nyelvet, akikkel együtt küzdötök, izzadtok, véreztek a pályán az edzők keze alatt. Mikor az edződre a legjobb barátod és legszigorúbb főnököd keverékeként tekintesz.

Egy olyan kapocs alakul ki köztetek a srácokkal, amire jogosan mondják a giccses amerikai filmekben, hogy testvéri kötelék. Mindenki hős a maga módján. Az a kis gizda srác az öltözőben, akire lehet, először megvetve nézel: „Jézus, mit akar ez itt?” Lehet, ő fog egy olyan elkapást mutatni, amire te sose lennél képes. Lehet, ő lesz, aki akkora tackle-t kap, hogy neked az utolsó szőrszál a hátadon is bekunkorodik, de ő feláll. Onnantól nem a kis gizda gyerek lesz, hanem a tökös srác, aki mindent kibír. És onnantól megszereted. Mert tudod, hogy van helye melletted, köztetek, a csapatban.

dsc08861.jpg

Egy csapat nem csak abból áll, hogy kötelezően lejártok és megcsináljátok a kötelezőt, amit kérnek. Együtt gondolkodtok, együtt álltok a problémák elé, egy rugóra jár az agyatok. Nézz meg engem: 29 múltam, körülöttem a legtöbb srác van, hogy 8-10 évvel fiatalabb. Mégse azt nézem rajtuk, hogy kis fiatal kölkök, hanem szinte felnézek rájuk. Épp úgy, mint a 10 évvel idősebb csapattársamra, akit fél éve nem is ismertem, most meg majd az egyik legjobb haverom, szinte barátom. Ha nincsen a foci, ezeket az értékes embereket nem ismerem meg…

Sok-sok olyan példát lehetne hozni, hogy milyen focistáknak lenni, milyen ezt a sportot űzni, de felesleges. Kemény, szemét egy sport. Vannak rossz helyzetek, pillanatok mikor a földbe döngöl, és röhög rajtad. Van, mikor nem bírod, mikor elfáradsz és legszívesebben betörnéd az összes bunkó orrát a sisakkal. Olyan ez, mint egy kapcsolat. Vannak hullámvölgyek, de amikor egy jó blokkot, egy jó elkapást, ütközést, dobást, ugrást, vetődést csinálsz, az kárpótol mindenért… Mikor egy jó passz után kocog vissza az elkapód pacsizni, az edző megdicsér. Ezek azok a pillanatok, amik felemelnek és visszaraknak oda, ahová ez a sport igazán visz: a felhők fölé.”

dsc00940.jpg

Az amerikai focista közösség egy nagy család, akiket senki sem ért igazán, még talán saját magunk sem. Mindegyikünk más és más. Azonban olyan módon sikerül együtt gondolkodni, mint, úgy hiszem, egyik más sportközösség sem. Meg kell tanulnunk együtt lélegezni, gondolkodni ahhoz, hogy sikeresek legyünk. Talán furcsák vagyunk, talán túl hangosak. De ezek a különcök megértik egymást olyan jól, mint senki mást.

A bejegyzés trackback címe:

https://facemask.blog.hu/api/trackback/id/tr5814615764

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Hirdetés

FaceMask

Az amerikai foci női szemmel.

Facebook oldaldoboz

süti beállítások módosítása